A kereszténység ezer évének mérlege Magyarországon

A szempont kérdése.
A kereszténység magyarországi történetét a mi íróink is általában e világnézet saját értékrendszere szempontjából adják elő olyan felfogásban, amelyben a keresztény vallás legfőbb értékként szerepel és hozzá képest minden más történeti jelenség kisebb fontossággal bír, vagy éppenséggel fontosság nélküli. E szabályhoz igazodott Szekfü Gyula is, amikor a hazai kereszténység történetét a Katolikus Lexikonban összefoglalta. Az ilyen teológiai látószög azonban sok hátránnyal jár. Benne a keresztény hitre még át nem tért "pogány" magyar-ság például mint céltalanul kalandozó, műveletlen, nomád banda jelenik meg, amelynek se egyénisége, se küldetése, sőt még csak létjoga sincs e világon, mert mindezek birtokába csak a kereszténység felvétele révén jutott mintegy isteni ajándékként. Az ilyen kificamított beállítás kezdettől fogva hamisnak és lealázónak tűnt fel ama histórikusok előtt, akik a történelmet nemzeti elgondolásban művelik és értékrendszerük csúcspontjára a Nemzetet helyezik. Ez utóbbi histórikusok (közéjűk tartozik e sorok írója is) a nemzeti élet épségben való fenntartását, szabad fejlődését s fizikai-szellemi jólétének megóvását tartják a legfontosabb értéknek és ebből a szempontból mérlegelik a kereszténység magyarországi ezer esztendejét is.

A római kereszténységhez való csatlakozásunkról.
A 9. és 10. század fordulóján az európai nagyhatalom még mindig maga a Duna-medencében székelő magyarság volt és hozzá képest Európa többi országa csak kisebb katonai erővel rendelkezett. A 10. század közepén azonban egy új nagyhatalom keletkezett a Duna-medence nyugati szomszédságában, a Németbirodalom kialakulásával. Ez a birodalom felújította a régi római törekvéseket és miután a római-német szövetség megszilárdult, I. Ottó császár meghívta országába, Quedlinburgba, egy értekezletre a szomszédos államok képviselőit 973-ban. Jelen voltak ezen az értekezleten : Magyarország (12 képviselővel), Lengyelország, Csehország, Bulgária, Russzia, Dánia, két másik kisebb fejedelemség és a pápaság, a vendéglátó Németországon kívül, együttvéve tíz állam képviselői. A császár eléjük terjesztette az új európai elgondolást, amelynek értelmében a meghívott országok egymással szoros szövetséget voltak hivatva alkotni.

A későbbi eseményekből visszakövetkeztetve, meglehetős pontossággal összeállítható a quedlinburgi egyezmény közelebbi tartalma. Úgy látszik, a résztvevő hatalmak abban egyeztek meg, hogy 1. a napkereszténységet, a főversenytársat, mint "pogányságot" törvényen kívül helyezik ; 2. hogy országukba korlátlan számban beengedik a római hit papjait, nekik teljes cselekvési szabadságot biztosítanak és részvételt az állam belső ügyeiben ; végül 3. hogy mindegyik ország magát az új kereszténység szerves részének tekinti. Más szóval, ezek a Quedlinburgban képviselt országok korábbi öncélúságukat feladva, magukévá tették a nyugati ideológiát, amihez élet és halál kérdése volt magukat tartani. Ez a fordulat elsősorban a legnagyobb és veszélyeknek legjobban kitett két országot érintette, az Európa határövezetében elhelyezkedő Lengyelországot és Magyarországot.

A keresztény ideológia egyeduralmának kialakítása Magyarországon.
Hamarosan kiderült azonban, hogy a Quedlinburgban ünnepélyesen megfogadott keresztény testvériséget a német császár és a római főpap egyformán úgy értelmezték, mintha nekik az említett országok magukat hűbéresként alávetették volna. II. Konrád császár ebben a gondolatkörben élve, hatalmas sereggel támadt a függetlenségét őrző Magyarorzágra és megkísérelte, hogy fegyveres erővel kényszerítse ki hűbéruraságának elismerését. A magyar seregek azonban sikeresen visszaűzték a császárt saját országába. Utána III. Henrik akarta országunkat maga alá gyűrni és evégből 1051/52-ben háborút indított. Ő is vereséget szenvedett és felfogása megváltoztatására kényszerült. A pápa viszont főpapjainkat akarta tetszése szerint kinevezni és rendelkezni kívánt a hatalmas egyházi birtokok felett a magyar király előzetes megkérdezése és beleegyezése nélkül. Ebből is sok súrlódás keletkezett, amíg végre Mátyás király megírta a pápának (1480), hogy ő inkább megszakítja a római kereszténységgel fennálló kapcsolatait, mintsem eltűrje az ország ügyeibe való folytonos pápai beavatkozást. Magyarország tehát, hála megmaradt erejének és öntudatos magatartásának, sikeresen megvédte korona jogait mind a Német Birodalom, mind pedig a Szentszék jog csorbító törekvéseivel szemben.

A római kereszténység Magyarországon való meggyökereztetésében királyaink vezető szerepet vittek, különösen István király (1000-1038), akinek Gizella bajor királylány személyében német asszony volt a felesége. István király a quedlinburgi megegyezés értelmében szakított a korábbi vallási türelmesség politikájával és elkezdte a magyarság ókorban gyökerező vallási és társadalmi építményének felszámolását. A pogány papokat és tudósokat, akik a nemzeti öntudat letéteményesei és a hagyományok őrzői voltak, törvényen kívül helyezte, áldozati helyeiket elkobozta, vallásos képeiket és szimbólumaikat elégette, szobraikat öszszetörette. Az ősi emlékeket őrző feljegyzéseket szemétbe szóratta, az önálló magyar írásmódot, a mértani vagy geometrikus (rovás-) írás használatát betiltotta. Azokat a vezető személyeket pedig, akik ezt az oktalan pusztítást kárhoztatták (mint Ajtonyt és Gyulát) kardélre hányatta, vagy egyéb drasztikus módon végzett velük, mint a királyi család ellenálló tagjaival is. Később a pápa egy büntető hatalommal is felruházott bizottságot küldött Magyarországra, élén egy német nemzetiségű kivizsgáló pappal (inkvizítorral) azzal a feladattal, hogy a magyar lelkekből a pogányság utolsó nyomait is kitépázza. Mai történészeink kétségbe vonják, hogy valóban szükséges volt-e ilyen nagy arányú pusztítást végezni nemzeti kultúránkban az akkori erőviszonyok között?

A régi világ elpusztításával és a magyar társadalom lefejezésével párhuzamosan a quedlinburgi egyezmény második pontjaként folyamatba tették az országban a római keresztény egyház intézményeinek kiépítését. Templomokat emeltek, szobrokat, képeket és szimbólumokat állítottak az új istennek, és püspökségeket, kolostorokat létesítettek, amelyek mind hatalmas birtokokat kaptak. Idegen nemzetiségű papok és lovagok nagy számban jöttek az országba, köztük sok kalandor, hogy megvédjék a forradalmár királyt saját országában a nép haragjával szemben és biztosítsák az új irányzat érvényesülését minden kulcsállásban. A király testőrsége főleg német lovagokból állott, az első Csanádi püspök olasz volt, az első pécsi püspök francia és hasonlóan idegenek voltak az egyházi rendek első papjai, akik magyar helyett latin nyelven írtak és érthetetlen nyelveken beszéltek. Az idegenek nem ritkán úgy viselkedtek az országban, mintha megszálló csapatok lettek volna. A német lovagrend például arra vetemedett, hogy az erdélyi Barcaságból egy külön fejedelemséget alakítson ki magának, kiszakítva azt az ország területéből. A magyar király végül is kényszerítve érezte magát, hogy e kellemetlen vendégeket fegyveres erővel kitessékelje országából. A papok nagy súlyt helyeztek a királyi család tagjainak római szellemben való indoktrinálására, különösen a trónörökös észjárásának megfelelő kondícionálására. Magyarország dinasztiája a keresztény buzgóságban messzebb ment, mint bármely más európai dinasztia és nem kevesebb, mint öt szentet adott az egyháznak: I. István király, I. László király, Imre herceg trónörökös, Erzsébet és Margit királylányok személyében.

E belső átalakulás végén, amely felülről vezetett társadalmi és politikai forradalom volt, a nemzet majdnem elvesztette öntudatát és eredeti személyazonosságát.

Magyarország Nyugat szolgálatában.
Nemzetközi viszonylatban Magyarország feladata a quedlinburgi egyezmény harmadik pontja értelmében az lett, hogy Európa keleti határait a pogány betörések ellen védelmezze és a végeken terjessze a római kereszténységet. Ennek értelmében harcolnia kellett előbb a szakadár bogumilokkal a Balkán-félszigeten, aztán a besenyőkkel, úzokkal és kunokkal a keleti határokon, Majd az ázsiai tatárokkal (mongolokkal) a 13. században és végül a mohamedán vallású oszmán törökökkel a 15., 16. és 17. században. Az ország bámulatos odaadással és önfeláldozással teljesítette a reáhárított európai szolgálatot és az egykori irodalom áradozott a magyar királyok és a magyar nép dicséretében. A szentatya az ország királyát "Krisztus lovagjának", és az "igaz hit védelmezőjének és bajnokának" mondotta, az országot pedig "az egész kereszténység pajzsának és végvárának" (Clipeus ac antemurale totius Christianitatis).

Miután a mohamedán törökök elfoglalták Konstantinápolyt (1453) és véget vetettek ott a görög kereszténységnek, nagy katonai előkészületeket tettek, hagy délkelet felől Európát is lerohanják és a római kereszténységet is felszámolják. Ebben a veszélyes órában a pápa és az egész Nyugat megint Magyarország védőkarjától várta megmentését. Ez az ország meg is felelt a várakozásnak, mert sikerült neki a török seregeket Nándorfehérvárnál, a mai Belgrád helyén, egy véres csatában megverni és így a török szultánt hódító útjában megállítani. Hogy a fényes győzelmet, amely Hunyadi János nevéhez fűződik, a világ soha el ne feledje, a pápa elrendelte, hogy annak emlékére ezentúl a templomok harangját minden délben szólaltassák meg. Ma már csak kevesen tudják, hogy az Angelusnak ez az eredete. Amidőn Magyarország már majdnem teljesen kimerült a rámért feladat terhe alatt és az ország középső harmada török uralom alá került, a küzdelem a megmaradt területeken még nemzedékeken át folytatódott. H. Balbus, a párizsi Sorbonne akkori tanára, aki küldetésben járt Németországban, felszólalt a császári parlamentben, Wormsban, hogy valami segítséget eszközöljön ki a hatalmas birodalomtól az ostromolt magyarok számára. Beszédében azt mondta "Nincs a világon még egy emberfajta... amelynek a keresztény vallás annyira el lenne kötelezve, mint az erős és bátor magyaroknak." Semmi kétség tehát, a magyar nemzet híven betöltötte a számára kimért európai hivatást és századokon át nagylelkűen ontotta vérét és számolatlanul áldozta gazdagságát. Hála őseink hűségének és áldozatának a nyugateurópai nemzetek biztonságban maradtak, szaporodhattak, kibontakoztathatták tehetségüket és lerakhatták jövendő nagyságuk alapjait.

Nyugat magatartása Magyarországgal szemben.
Logikusan felmerül ezek után a nemzeti történetíró előtt az a lényeges kérdés, vajon mit kaptunk Európától hallatlanul nagy erőfeszítésünkért a szépen hangzó, de üres szavakon kívül? Ama hosszú századok alatt ugyanis, amíg Magyarország volt Európa keleti határainak őrzője, nem egyszer megtörtént, hogy a pogány hatalmakkal való küzdelemben országunk a végpusztulás szélére sodródott, hiszen egész Európát leigázni szándékozó hatalmas seregekkel állott szemben. Segítették-e őt keresztény testvérei az ilyen tragikus helyzetekben, hogy elkerülhesse a legrosszabbat?

1240/41-ben, amidőn a tatárok Azsia egész katonai erejét felvonultatták Európa ellen és Lengyelországot már lerohanták, seregeiket három ágra osztva Magyarország elfoglalására indultak. A magyar király kétségbeesetten könyörgött segítségért Európa keresztény királyainál, de segítséget sehonnan sem kapott. Így a tatárok legázolták és elfoglalták az országot. Hogy ekkor a magyarság nem pusztult el teljesen, csak a véletlenen múlt: a tatárok nagykánja hirtelenül meghalt s a trónutódlás körül viszályok keletkeztek a birodalomban, mire a nyugaton működő seregeket visszarendelték Ázsiába és a magyar király visszatérhetett trónjára. A tatárveszély azonban még évtizedekig fennállott és királyunk, IV. Béla, sürgette a szentatyát, hogy tegyen valami kézzelfogható dolgot megsegítésére. Levelében emlékeztette őt arra, hogy a mongolok nemcsak Magyarország ellen készülődnek, hanem az egész kereszténység és Európa leigázására, tehát a kereszténység közös ügyéről van szó, amiért elsäsorban a pápa felelős. Keserű szívvel említette a múltat is, hogy 1241-ben hiába várta az ő és a többi keresztény király segítségét: "Azok egyikétől sem kapott sem anyagi, sem katonai támogatást, csak éppen szavakat (nisi verba)." Az a szomorú érzés alakult ki benne, tette hozzá a király, hogy a magyarok a keresztény közösségben nem igazi testvérek, hanem csak "mostoha gyermekek". Ma már tudjuk, a pápa fantáziája ezidőben már a fellegekben járt: naivan arról ábrándozott, hogy a tatárakat megtéríti és hatalmát Ázsiára is kiterjeszti. . .

A 16. század elején, amikor a pogány török elleni harc már Magyarország déli határain folyt, az ország megint nem kapott sehonnan semmi segítséget. S ami a legkiábrándítóbb volt, Franciaország királya, I. Ferenc, aki magát a "legkeresztényibb királynak" címezte, titokban Konstantinápolyban intrikált és arra biztatta a török szultánt, hogy vonuljon bátran Európa ellen és foglaljon el minden földet Bécsig. Ilyen körülmények között Magyarország a mohácsi csatamezőn is egyedül maradt és a döntő ütközetben 1526 augusztus 29-én elbukott. E csatában halálát lelte az ország királya, számos püspök, a kormány több magas rangú tagja, a nemesség színe-virága és egy nagy hadsereg, - Európáért, a nyugati kereszténységért. További százötven évig tartó vérontás után Magyarország végre visszanyerte régi területét, de ekkor keserves meglepetés várt reá. A megtartott első népszámláláskor kiderült, hogy az egész országban már csak két és fél millió ember él. A megelőző, 15. század végén tartott népszámlálás idején még 5 millió volt az ország lakossága, - annyi mint az akkori Franciaországé vagy Nagybritanniáé. A régi helyzethez képest tehát hiányzott az időközbeni teljes népszaporulat és a 15. századi népállomány 50%-a! Ezért ahelyett, hogy ma 50-60 millió magyar volna, mint van francia és angol, csak 16 millió létezik az egész világon.

Egy magyar tudós így összegezte Magyarország európai szolgálatának mérlegét: "Magyarország mindenét föláldozta Európáért : önmagát, jövőjét, jólétét és normális fejlődését, de mindezen áldozatért alig kapott valami ellenszolgáltatást. Európa súlyosan adós maradt Magyarornggal szemben ... és ennek az adósságnak visszafizetése mind a mai napig nem teljesített kötelesség."

Epilógus.
1920-ban, vagyis az első világháború után oly meszsze voltak már az európai kormányok a keresztény és európai szolidaritás gondolatától, hogy Magyarország terhes középkori szerepét, melyet ők maguk kényszerítettek rá, általában úgy értelmezték, mint durva elnyomást és hősi helytállásunkért a nagyhatalmak (erőfeszítéseink legfőbb haszonélvezői!) szigorúan megbüntettek minket : elvették országunk két harmadát és idegen uralom alá helyeztek öt millió magyart. A második világháború utolsó éveiben pedig Nyugat-Európa és az annak népességéből alakult Amerikai Egyesült Allamok mindeme gonoszságot betetőzve a Budapestnél Nyugatért vérző nemzet feje felett Yaltában egyezséget kötöttek a marxista-bolsevista világnézetű Kelettel és egy fordított Quedlinburgot hoztak létre, százhúsz millió keresztény embert helyezve kommunista uralom alá. E politikai tévedés gigantikus méretei kimondhatatlanok, hiszen bárki előre láthatja, mi fog történni a legközelebbi száz esztendőn belül.

A Vasfüggöny mögé zárt magyar testvéreink e keserű tapasztalatok ellenére mégis hitelt adtak a nyugati rádióállomások feléjük sugárzott üzeneteinek, hogy ti. Nyugat ki akarja javítani Yaltában elkövetett politikai tévedését. A felhívásra a magyarság felelt: 1956-ban egy általános felkeléssel tudtára adta a világnak, hogy független országként vissza akar térni a nyugati közösségbe. A felkelők kiűzték az orosz megszálló csapatokat az országból és négy teljes napig várták a megígért amerikai segítséget. A vigília hiábavalónak bizonyult, mert a "keresztes vitéz" (crusader) Eisenhower tábornok, az U.S.A. akkori elnöke, egyetlen katonát sem küldött Magyarországra, ellenben eljuttatott egy titkos üzenetet Moszkvába, biztosítva a Kremlint affelől, hogy Amerika nincs érdekelve a Szovjet-Unió érdekkörében fellépő zavarokban...

Nyugat teljesen elpazarolta azt a hatalmas erkölcsi tőkét, melyet Magyarországon 1000 évvel ezelőtt megszerzett magának. Ha a római kereszténység még nem halt meg egészen a magyar lelkekben a Vasfüggönyön innen és túl, annyi máris bizonyosra vehető, hagy a mi népünk többé semmiféle nemzetfeletti ideológiáért, legyen az krisztianizmus vagy marxizmus, nem fog nemzeti öngyilkosságot elkövetni, hanem öncélúságát tartva szem előtt, hidegen mérlegeli saját érdekeit. Sokan közülünk a független nemzeti gondolkodás biztosítékaként Magyarország egyházi önállóságát és az ősi napkereszténység felélesztését szorgalmazzák.